♦ 3. fejezet: Hirtelen küldetés ♦

- EEEEEEREEEEEEN!!!! – már lassan hatodik napja járok körbe utána. De semmi. Senki sem látta. Már kezdem hiányolni. Ezért is tűnt fel mindenkinek, hogy kedvtelenedd vagyok mint általában. Igazuk is volt! Lényegében, az alatt az öt-hat év alatt nagyon összeszoktunk. Ő a második jobb-, és balkezem, illetve a hátsó szemem. Mindenben Ő segített, és a kávéjának, nincsen párja. „Hiányzik….”- mondtam magamba, és lehajtottam a fejem. Újabb szokásomhoz híven betotyogtam a nappaliba. Az asztalon sorakozott legalább húsz szatyor, rengeteg Pocky-val, csipsszel és innivalóval. Levágtam magam a kanapéra, egy-két zacskó csipsz, négy doboz Pocky és három kóla és energiaital (tudom, tudom, káros, de kit érdekel?Én életem, és ha tönkreteszem ezzel az egészségem mi lesz?Így is el van baszva az egész életem, ha elbaszom az egészségem, lehet temetni az Ackerman család –lehet- utolsó leszármazottját!) kíséretében. Bekapcsoltam a TV-t, és kapcsolgatni kezdtem. Váltogattam a csatornákat, de nem igazán kötött le. Nem is találtam semmi normális filmet vagy sorozatot amit még nézni is lehet. A rajzfilmek közöl egybe-egybe belenéztem, de nem igazán érdekelt. Végül levettem a hangerőt, hogy csak idióta pusmogást halljak, és elkezdtem a laptopom nyomkodni. Nem nagyon kötött le az se, szinte semmi sem történt a városban mióta szabadságon vagyok. Mielőtt elmentem volna, mindig tele volt minden a halálesetekkel, illetve azzal, hogy elkapták a bűnözőket. De persze, engem nem említenek meg. A Királynő házőrzőinek ki-, és holléte titkosított.

 Csak ültem, ölemben a gépemmel, és unottan nézegettem a hátterem, ami a családom címere volt. Nem tudom hányan vannak így vele, de nekem ez a szimbólum baromira tetszik!Jól „választottak” annak idején anyáék. Nézegettem, és gondolkoztam. Egyszer megakadt a szemem az „Anime” mappámon. Kevesen tudják rólam – ami annyit tesz, hogy csak Eren- , hogy otaku vagyok. Élek-halok a mangákért, az animékért, és magáért a Japán kultúráért. Némi hezitálás után megnyitottam, és elkezdtem nézegetni a mappákba rendezett, letöltött sorozatokat. „Angel Beats!.....?Neeeeem, azt már láttam nem egyszer, és nem akarom magam újra elbőgni. Jonjou Romatica….?Neeeem, azt meg félreértenék a kint lévők.  Jó lesz a Gintama, azt úgy is régen láttam de….ott van a Fairy Tail meg a One Piece is, amit félbe hagytam….Boku no Pico, pfúú, nekem ez mióta van meg?! Maradok inkább a Diabolik Lovers-nél,de Yui-tól agyvérzést kapok….Another!A horrort pont szeretem!”- miután ezt szépen kitárgyaltam magamban, megnyitottam a mappát, és elindítottam az első résztől. Már bontottam is ki a csipszem, a Pocky-m, és a kezembe kaptam egy Hell-t. Nagy élvezettel és csillogó szemekkel néztem, ahogy halnak meg az emberkék. „Igaza volt Erwinnek….tényleg egy szadista állat bujkál bennem….”

 Nem is tudom hány órán át élveztem ki a rengeteg halál nézését, és a vigyorgásról se feledkezzünk meg! De egyszer kopogtak. Egyből félreraktam a Pocky-m, és a szokásos válaszom adtam:

- Név? Biznisz? – már nyílt is az ajtó. Letettem a gépem az ölemből, és feltérdelve, kezemmel a háttámlára támaszkodva figyeltem ki meri megzavarni szabadságom, és az anime maratonom. Először a cipőt néztem meg. Bana és fekete. Ahogy haladtam feljebb, jobban szemügyre vettem. Szürke farmert viselt, barna övvel, betűrt halványkék inggel, fölötte egy szintén szürke zakó. Szememben felcsillant a remény, hátha az Én drága komornyikom az. De nem. Az izmos lábak és felsőtest, és a nyakában lógó tudom is Én micsoda elárulta kilétét.  – E…Erwin? – kerekedtek el a szemeim. –M..mit keresel te itt? – dadogtam, nem is tudom miért. Zavarba egyáltalán nem ejtett.

- Gondoltam, ha már erre járok, benézek. – mondta egy mosoly kíséretében.

- Négyszeműt nem hoztad, ugye? – komorodtam el.

- LEEEEENAAAAAA!!!! – rohant be nagy örömmel az előbb említett nőszemély. „Pazar!Ennél jobb nem is lehetne!Nem csak megzavarják a szabadságom, de még EZ is itt van….” A fejem egyből lehúztam, de későn. Rám vetette magát, és ölelgetni kezdett, míg le nem rúgta a kajám, és a földre nem estünk. Persze, hogy Én kerültem alulra, nehogy már a Törpe legyen felül!

- Hanjiiiii….! – nyöszörögtem, mintha fojtogatna. Amit csinált is!- Szállj…már..le…! – próbáltam meg leszedni magamról, sikertelenül. Feladtam, és a kezeim kitártam.

- Oooooolyan régen láttalak Törpe Grófnő, nem is emlékszem mikor! –hadarta el, miután engem palacsintává nyomorított. És végre leszállt. „Buddha, Allah, Zeusz meg ahány Isten van, KÖSZÖNÖM!”Felvakartam majd leporoltam magam, és Erwin felé néztem.

- Hányszor kell neked elmondanom?A háziállatoknak KINT a helye! – mutattam az udvar felé.

- Olyan goromba vaaagy.. – biggyesztette le az alsó ajkát a nő, aki elhelyezkedett a kanapén. – Mi jót nézel? – vette ölébe a gépem, Én pedig egy gyors mozdulattal lecsaptam a tetejét.

- Semmi közöd hozzá! – ezzel elvettem tőle, és az asztalra raktam.

- Hol van az én titánkám? – forgott körbe, mintha mi sem történt volna.

- Először is, Ő Eren, másodszor, nem „titán” hanem démon. – nagyon jól tudják, hogy Eren micsoda, de azt nem, hogy miért van itt.

- Hol van Eruci? –kérdezte újra.

- Honnan tudjam?!Lassan egy hete nincs meg! – vágtam le magam. Nem nagyon érdekelt, hogy melegítőben és egy kinyúlt fehér pólóban vagyok, már láttak másmilyen ruhákban is.

- Hogy-hogy? – nézett rám, szemüvege mögül. Közben Erwin is letelepedett mellénk.

- Kicsit sem aggódsz érte? – tette kezét a bal combomra.

- Miért kéne aggódnom?Démon, meg tudja védeni magát! – ekkor megszólalt a telefonom. Felpattantam, és felvettem. – Igen? – szóltam bele. A vonal mögül lövöldözés, kiabálás, és hangos zihálás hallatszódott.

- Lena!Segítened kell! – hallottam meg Josh hangját. Elég ijedten csengett. Már az első napján rájöttem, hogy kettőn közül, mérföldekkel jobb képességeim vannak.

- Nem lehet Joshua. Szabadságon vagyok! – mondtam monoton, gépies hangon.

- Kérlek!Nem bírunk velük! – sírósra állt a hangja.

- „Bírunk”?! – kerekedett el a szemem. – - Ki van veled?

- Gunther és Oulo…. – mondta, én pedig belemorogtam a telefonomba.

- Idióta! – emeltem fel a hangom, melyre a mögöttem ülők felém fordultak. – Hogy képzelted, hogy két újoncot viszel magaddal?! – Gunther és Oulo még most kerültek közénk, nem olyan tapasztaltak. Hirtelen jött egy „Fejeket le!” kiáltás, és egy robbanás.

- Lena…! – folytatta, ijedten.

- Máris ott vagyok… - adtam be a derekam. – De ezért jössz nekem…sokkal! – és megszakítottam a vonalat. Morogtam egy sort, és a két engem bámuló személy felé fordultam.- Ha nem baj, megyek és megmentem három vadbarom seggét! – meg sem várva a válaszukat, rohantam is a szobámba. Berobbantam a helyiségbe, és léptem is a szekrényemhez. Kivettem belőle egy fekete bőrnadrágot, hozzá egy feszülő fekete atlétát. Asztalomhoz lépve, kitéptem a fiókom, melyből előhúztam két pisztolyt, melyeket az övemre csatoltam. Felkaptam a szokásos dzsekim, és a belső zsebeibe dugdostam jó pár kést. Hajam felfogtam, szám elé felvettem egy fekete maszkot. Hátsó zsebembe dugtam a telefonom, és gyors léptekkel elindultam le. Amint kiléptem az ajtón, már mentem is a garázs felé. Kinyitottam a hatalmas ajtót, és megindultam fekete motorom felé. Ráültem, felhúztam a fekete – szintén bőr- kesztyűm, fejemre raktam a sisakom, és beindítottam. Szinte mindenki tudja, hogy motorozok, és nem is csodálkoznak rajta, ha néha napján ezzel megyek. Armin pont időben tolta ki a hatalmas kaput előttem. Elsuhantam mellette,és megindultam az elhagyatott romokhoz. igen, tudom hol van az a három idióta, mert ENGEM küldtek volna oda.  De ahelyett, hogy lerendeztem volna,egymagam, három barom fejét kell megmentenem. „Ennyi ésszel szabadlábon…?!”