♦ 6. fejezet: "Hiányzol....." ♦

 Egy hatalmas sóhaj hagyta el a szám, és felnéztem az égboltra. Este van, Én pedig az erkélyen ülök, egy nagy párnán, az eget bámulva. Összehúztam magam, állam a térdemre tettem. Gondolataim állandó jelleggel visszajártak Erenre. Ahányszor ki akartam verni a fejemből, bevillant az arca, amit utoljára láttam, és újra előjön az a szúró érzés. Az égen a csillagok nagyjából megnyugtattak. "Úgy csillognak....mint a szemei..." a gondolatra beharaptam az alsó ajkam, és összeszorítottam a szemem. Eren mosolygós arca villant be. Mikor újra kinyitottam a szemem, levettem a szemkötőm, és újra az égre néztem. A Hold megvilágította az arcom, ahogy a körülötte lévő fehér korlátot és falakat. Emlékszek, pont ilyen éjszaka volt, mikor megismerkedtem vele. Pár évvel később pedig az életem részévé vált. "Ő a másik felem....." A  könnyek marni kezdték a szemem, de nem engedtem, hogy előtörjön belőlem a sírás. 

- Eren..... - mondtam halkan, nehogy a bent durmoló két idióta meghallja. - .....Hiányzol.....- soha életembe nem éreztem ekkora magányt, és ürességet mint akkor. Mintha megfosztottak volna az egyik végtagomtól, vagy belsőszervemtől. "Egy élet nélküle.....lehetetlen!" Ahogy ezen gondolkoztam, megéreztem egy lágy szellőt. Körbejárt, majd el is állt. "Különös..." gondoltam, mikor furcsán bizseregni kezdett az arcom. Pont ott, ahol aznap este megfogta. "Talán...mégis csak szeretem Őt...." miután ez a gondolat végigfutott az agyamon, egy hideg kezet éreztem meg a vállamon. Reménykedve fordultam felé, és néztem rá, de csak Erwin volt az. 

- Jobb lenne, ha elmennél aludni. - mondta egy halvány mosoly kíséretében. Felém nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam, és felsegített. Felszedtem a párnát a földről,  és elindultam be. Végigvonultam a szobán, közben ledobtam a horkoló (!!) nő mellé a párnát, és kimentem.

♦♦♦ 

 Egész nap a szobámban gubbasztottam, a térdeim ölelgetve, az ajtót bámulva. Nem is tudom hány nap telt el így, de mikor Erwin-ék be akartak jönni, egyből kiküldtem őket a picsába. Addig ki nem mozdulok innen, amíg a komornyikom nincs itt!Ezzel a kijelentéssel csak egy gond volt, hogy rohadtul unatkozni kezdtem. Kínomban gyorsan felöltöztem, elraktam a táskámba a pénztárcám és telefonom, na meg a fülhallgatóm, és kiosontam. Erwin és Hanji a nappaliban vannak ilyenkor, a többiek meg...igazából, fogalmam sincs. Halkan csuktam be a hatalmas bejárati ajtót, és észrevétlenül lépdeltem el a kapuig. Feltűnés mentesen jutottam ki, és lassan indultam el a városba. A birtokot körülölelő erdőben - azon belül is, a földúton- sétáltam végig, fülemben a fülessel. Rengeteg depis zene játszódott le, mikor beértem. El volt borulva, a szél is lengedezett, de Én azért is rövidnadrágban mászkálok. Combzoknival. Mert Lena Ackerman egy értelmes ember...grófnő...mindegy!  Utam egyenesen egy közértbe vezetett, ahol aztán felvásároltam majdnem a fél boltot. Ahányan bent voltak, elhűlve figyelték, ahogy átnyújtom a pénzt, de nem értem miért. Pár ember felismert az utcán, amit szintén nem értek. Az Ackerman család régen nagy hírnévnek örvendett, de mióta bejelentették hogy MINDENKI meghalt,egyre jobban lett más téma. Már nem beszéltek rólunk, nem is foglalkoztak velünk. Ugyanis, Mi voltunk a legnagyobb fegyver-, és lőszergyártó cég, ezért is van a szobámba nem is egy ilyen elrejtve. Célzok ezzel az asztalomra, ugyanis a fiókjai tele vannak velük. Erről senki sem tud, rajtam és Erenen kívül. Mivel Ő az egyetlen személy, akiben megbízok. És mert ugye démon, tehát ha engem megölnek mert elkotyogta, búcsút mondhat a szerződésnek és a lelkemnek. Ő járna rosszul, nem Én vagyis....ebben az esetben mindketten.
 Ahogy vonultam az utcán, a szemerkélő esőtől védő kapucnimban, mindenki megbámult. Fejem le volt hajtva, a biztonság kedvéért, ki tudja, mennyien fognak még felismerni. De arra nem gondoltam, hogy a címer van a pulcsim hátuljára nyomtatva. Ijedt tekinteteket fedeztem fel, és felemeltem a fejem. Kihúztam magam, és büszkén sétáltam, hogy Én bizony Ackerman vagyok, és nem is akárki! Nagy nehezen visszajutottam a birtokhoz. Az ajtó előtt lehúztam a bakancsom, a fogasra akasztottam a pulcsim, kibontottam az amúgy is kócos hajam, és elindultam a konyha felé. Lepakoltam mindent az asztalra, és elindultam ki. "Milyen üres...." néztem végig a hatalmas aulán, melynek közepén volt a hosszú és széles, vörös szőnyeggel borított lépcsősor. Sóhajtottam egyet, melytől az egész helység visszhangzott. "Milyen csendes...." ezzel elindultam a lépcsők felé. Ahogy elértem a harmadik lépcsőfokot, halk, mégis elég férfias köhécselés ütötte meg a fülem. Egyből megálltam, és lefagytam.
- Grófnőm? - hallottam meg az ismerős hangot. Túlságosan is hiányzott, főleg ez alatt a - majdnem- két hónap alatt. Térdeim remegni kezdtek, de megfordultam. Amint megláttam, ki szólított meg, teljesen lefagytam. Fekete öltöny, fekete cipők, fekete mellény, fehér ing, barna bőr, mélybarna, csillogó haj, és gyönyörű palackzöld szemek. Haja, mint mindig, gondosan volt beállítva, öltönye tökéletesen passzolt rá, hibátlan volt az egész kinézete. Apró mosoly ült az arcán, szemei örömtől csillogtak.A meglepettség és öröm egyszerre ült ki az arcomra, megszólalni sem tudtam.
- E...Eren?- nyögtem ki nagy nehezen. A démoni komornyikom ott állt előttem, teljes életnagyságban.
- Szolgálatára, Gazdám! - hajolt meg előttem. "Ez tényleg Ő....."